A TRIP hajó színházzá alakítása egy szép vasárnapi naphoz kötődik, amikor a hajó felújításáról hírt kaptam. A költözés váratlanul adódó lehetőség volt. Ugyanannyira, amennyire most is hirtelen reakció volt az Első Magyar Karanténszínház létrehozása is… De menjünk sorjában.

1991-ben végeztem a főiskolán, és ugyanebben az évben alakult a Merlin Színház, amely az első, angolul is játszó színház volt Budapesten. Különös időszak volt: hirtelen kinyílt számunkra a világ, és természetesnek tűnt az, hogy mi is kapcsolódjunk Európához. A diplomarendezésemet a Várszínházban csináltam, és kaptam is azonnal egy ötéves rendezői szerződést a Nemzeti Színházba. Jordán Tamás hívott a Merlin Színházba is, hogy csináljam az akkor induló angol évadot. Minden nagyon új volt számunkra, egy csomó hibát vétettünk, zsákutcákba futottunk, de pár éven belül eljutottunk oda is, hogy a Royal Shakespeare Company játszott nálunk, hogy a legjobb angol társulatok jöttek hozzánk, a Vízkeresztet például a Lovakat lelövik ugye? szerepért Oscar-díjra jelölt Suzannah Yorkkal  rendezhettem meg. Jordán Tamás személyisége és a színházi életben elfoglalt helye olyan kapukat nyitott meg, hogy nem volt olyan színész, aki ne jött volna szívesen Tamás hívására. Remekül kiegészítettük egymást: én hoztam a nemzetközi sztárokat, ő hozta a magyar sztárokat. A Merlin ikonikus, különleges hellyé vált.

Tamás 2003-ban átvette a Nemzeti Színházat, és én vittem tovább a Merlint. Ekkor kicsit változtattam. A színház mellé behoztam az elektronikus zenét, koncerteket, kiállításokat. A belvárosban, a Gerlóczy utcában volt egy fantasztikus, nagy terünk, ahova videóművészekkel elkezdtünk vetítéseket tervezni, amire nem volt még példa Magyarországon. Ez egészen 2012-ig tartott, amikor a fővárosi vezetés úgy döntött, hogy más célra kívánja használni az épületet. De nekik is fontos volt, hogy a Merlin szellemisége megmaradjon, ezért felajánlottak nekem két mozit: az Átriumot és a Vörösmarty Mozit. Az Átriumot választottam, ami akkor már tíz éve zárva volt. Fantasztikus lehetőség volt, a lehető legjobbkor. Egyrészt, volt mögöttem egy húszéves színházvezetői tapasztalat, másrészt két nagyon erős szövetségest találtam. Az egyikük Pintér Béla volt, a másik Alföldi Róbert. Robi sok szálon és szinten belépett az Átriumba, Bélának pedig legalább tizenötezer emberrel meg tudtuk növelni a közönségbázisát. De öt év elteltével ismét úgy éreztem, más irányba kell mennem.

Ha azzal „áltatom” magam, hogy innovatív színházcsináló vagyok, akkor mindig jöhet egy következő ötlet. Nyugat-Európában már nagyon sikeresek voltak az ún. immersive színházak. Nem lehet jól lefordítani magyarra, de az egyik eleme az, hogy a közönség szerves részévé válik az előadásnak, a másik, hogy nem hagyományos színházi térben történnek az előadások, hanem alternatív helyszíneken. Például láttam egy Dosztojevszkij darabot az edinburgh-i levéltárban. Pár éve megnéztem a Secret Cinema Szárnyas Fejvadász-előadását Londonban, ami többezres nézőszámot ért el, hatvan előadás futott egy gyárépület komplexumában, ahova belépve azt érezte az ember, hogy részévé vált a legendás film világának. Elindultam ebbe az irányba, de nagyon kellett egy próbaterem, iroda, egy bázis. Elképzeltem, hogy a helyet, ahol majd leszünk, Tripnek fogják hívni. Ami utazást jelent. Ekkor egy barátom hívta fel a figyelmemet, hogy hamarosan befejeződik egy nagyon szép hajó – a Kassa – felújítása, ahol lesz egy tánciskola, de délelőttök és a hétvégék szabadok. Megkerestem a tulajdonosokat, kiderült, hogy még a Merlinből ismerem őket, dolgoztunk együtt. A beszélgetés alapján felmerült, hogy mi lenne, ha csinálnék valamit hétvégén, hiszen akkor üresen áll a hajó. És most ott tartunk, hogy átvettük az egész hajót. A hajóval bejött az utazás: át is neveztem a hajót Tripnek. És megint repertorárszínházat csinálhatok. A Batthyány téren, a Parlamenttel szemben egy 1937-ben épült szállítóhajón színházcsinálás nevében kipróbálni dolgokat erős és szép kihívás.

Közben kiderült számomra, hogy a Kassa az utolsó ilyen minőségben megmaradt hajó, egy ikonikus darab. Amikor tengerészek jönnek hozzánk – – mert kéthetente nálunk vannak a Magyar Duna-tengerhajózásért Alapítvány ülései –, akkor szinte szerelmesen simogatják a hajót. Elkezdtünk egy együttműködést az alapítvánnyal, így az Egyesület kuratóriumának tagja lettem – színházigazgató rendezőként. Micsoda kaland!

Mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy soha ne csak tiszta műfajban gondolkodjunk, hanem keverjük a különböző művészeti ágakat. Ezért találtunk ki egy új műfajt, a koncertszínházat is, aminek egyik első bemutatója a Tizenkét szék volt, sztárszereposztással, fantasztikus zenekarral. Hihetetlen sikerrel működött a dolog. Emellett elindítottam Úszó Manézs címmel az artistaképzővel egy cirkusz színházi sorozatot, ahol a vizualitás, az artistaművészet, a kortárs zene és a színház keveredik.

Valahogy mindig közel állt hozzám, hogy átlépjek a korlátokon, ezért mikor azt mondták, hogy egy ideig nincsenek színházak, azt mondtam, hogy akkor van karanténszínház. Ha nincs jelenlét, akkor van az online tér. Ha van online tér, akkor pedig nézzük meg, hogy hogyan tudunk ugyanígy műfajokat keverni.

Így született meg a Jelenetek egy háztartásból c. sorozatunk, ami egy színházszerű karantén dráma-sorozat. Az epizódokat 15–20 ezren nézik meg. Azonnal komoly nemzetközi figyelmet kaptunk. Megalapítottuk tehát az Első Magyar Karanténszínházat, amiben az volt a legjobb, hogy megszabadultunk a színészegyeztetési problémáktól. Szerte az országban rengeteg kíváló színész maradt munka nélkül, miközben égtek a vágytól, hogy színpadon legyenek. Eltűntek az idő és térbeli korlátok. Egy nap alatt lett egy kb. százfős virtuális társulat, amihez dramaturgok, írók, színészek, rendezők ingyen csatlakoztak. Elkezdtünk ötletelni és gondolkodni azon, hogy mit csináljunk: az nagyon fontos volt, hogy ne konzerveket melegítsünk fel, hanem aktuális produkciókat hozzunk létre, reflektáljunk arra a helyzetre, ami Magyarországon és a világban történik, a járványügyi előírásokat maximálisan betartva természetesen. Ez a szándék hozta létre a Literával közösen kiírt karanténdráma-pályázatunkkal, amire közel 300 mű érkezett be!

Egy 12 fős kuratóriumunk olvassa a műveket, és ők döntik el, melyek azok a színdarabok, amelyek felolvasó-színházi formában bemutatásra kerülnek. Már bemutattunk ötöt, de itt van már a számítógépemen további négy, miközben egyeztetek a rendezőkkel és színészekkel. Úgy tervezem, hogy június végére fogjuk végigjátszani ezeket az előadásokat, a nézők pedig a Facebook-oldalunkon újranézhető videókra leadott szavazataikkal dönthetnek arról, melyik dráma kapja az első, a második és a harmadik díjat.

Sokszorosára nőtt a közönségünk, és nagyon lelkes visszajelzéseket kapunk a nézőktől, mert érzékelik, hogy különleges és egyedi programot kínálunk, ami kicsit enyhíti a valódi színházi élmény hiányát. Külföldön is nagyon jól reagáltak. Egy kolleganőm csinált egy világtérképet, és jelölte azokat az országokat, ahol írtak rólunk – közel 50 országban, Olaszországon keresztül New Yorkon át Új-Zélandig. Nagyon jól néz ki ez a térkép, az egész társulatot motiválja.

Van egy százötven fős színházunk az első kerületben, a város legszebb panorámájával, de most esténként 10-20.000 ember nézi az előadásainkat, ami fantasztikus érzés. Ez egy olyan lehetőség, amivel gondolom, hosszútávon is érdemes élni.

Most, amikor Magyarország egy falvából vagy Új-Zélandról kapok üzenetet, hogy de jó, hogy ezt csináljátok, az rendkívül motivál mert végre magyar színházat láthatok, vagy a magyar kultúrát valamennyivel jobban megismerem – hiszen van angolnyelvű sorozatunk is –, úgy döntöttem, hogy megőrzöm ezt a formát. Ha az élet visszatér a normális kerékvágásába, akkor is folytatni fogjuk, ötletünk van rengeteg , és már készül is. Még a Merlinben, a 2000-es évek elején rendeztem a Shakespeare összes rövidítve (SÖR) c. darabot angolul, ami mai napig megy a Nemzeti Színházban. Részben ennek az analógiájára kitaláltam, hogy csinálunk egy sorozatot Shakespeare összes művéből 20–25 perces epizódokkal. Felkérem azokat az írókat, akik dolgoztak a karantén drámaversenyen, hogy írják meg az egyes Shakespeare drámák 20 perces verzióját, úgy hogy valahogy mégis megőrzik benne az eredeti darab lényegét, gondolatiságát. Például Szabó Borbála már dolgozik az Ahogy tetszik jelenetein. Tehát most készítünk egy 37 részes sorozatot, ami valamilyen szinten reflektálni fog erre a világra. Megint egy új műfaj jön létre, ami ebből a helyzetből született. Ez lesz a Nagy Shakespeare Projekt.

Maga a közösségi finanszírozás nem új nekem, végül is már a Merlinben is ezt csináltuk. Sok kapcsolatunk volt az üzleti világgal, főleg Jordán Tamás kapcsolatrendszerén keresztül gyakorlatilag közösségi finanszírozást kaptunk. Mindig igyekeztem nyitott lenni arra, hogy mit gondolnak olyan emberek, akik más területről jöttek, az akkori The Budapest Sun újságírójától kezdve a British Airways marketingigazgatóján keresztül az Accenture tulajdonosáig. Nagyon érdekes beszélgetéseink voltak. De hasonló formát kitaláltam a Tizenkét szék finanszírozásához is. De persze az online közösségi finanszírozás új kihívás, új érdekességeket hoz, és nemcsak pénzt, hanem új közönséget is, remélem.

Tehát nem áll tőlem távol, hogy az üzleti világgal dolgozzak. És ami még fontosabb, hogy az sem áll tőlem távol, hogy meghallgassak olyan embereket, akik a maguk területén sokkal tapasztaltabbak vagy sikeresebbek. Nincs bennem elitizmus, alapvetően kíváncsi ember vagyok, és próbálom megérteni, hogy mi zajlik körülöttem. De ez a kampány persze új, kampányplatformra még nem ment színház Magyarországon, de látunk sok jó külföldi példát, akár ötvenmillió forint támogatást is kapnak a közönségüktől, a kultúráért picit áldozó tömegtől.

Úgy gondolom, hogy a közösségi finanszírozásban az a fantasztikus, hogy 10 ezer forint gyakorlatilag megváltoztathatja a világot. Ha csak azt nézném, hogy van kb. 16 ezer követőnk, és ha mind adnának 10 ezer forintot, ami normál körülmények között egy vagy két jegy ára csak, az olyan mennyiségű pénz lenne, amiből valóban meg lehet teremteni azokat befektetéseket, beszerzéseket, amik szükségesek ahhoz, hogy ezt a műfajt professzionálisan csináljuk. Akinek pedig mások a lehetőségei, és többet ad, annak különleges szolgáltatásokat is tudunk nyújtani. Ezért arra fogunk most fókuszálni, hogy sokakhoz eljusson a hír.

Minden fillér számít, minden támogatónak hálásak vagyunk, de azt gondolom, hogyha valaki egy nagyobb támogatást ad nekünk, az valamilyen szinten szervesebb részévé válhat a hajó működésének, elmondhatja a véleményét, hatása lehet a programokra. Tervezzük a Nagy Támogatói Falat, amelyen minden nagyobb összeggel támogatónak szánunk helyet. Szervezünk eseményeket, amikre a támogatók jöhetnek.

Én persze valószínűleg jobban értek a színházhoz, mint azok, akik engem támogatnak, de egy kicsit ők is magukénak érezhetik a helyet, amit támogatnak. Én pedig tényleg kíváncsi vagyok, hogy ők hogy gondolkodnak az életről, mert ha én megértem az ő gondolkodásmódjukat, akkor jobb színházat fogok csinálni, mert komplexebben látom az életet.

Abszolút!